Porvirág

Leírás

„Ma minden új versnek örülni kell. És minden új verseskönyvnek pedig kiváltképp. Főleg, ha ezek a versek jók, szépek, gondolat- és érzelem gazdagok. Az olvasó tudja, hogy mindezt erről a kötetről írtam, hiszen itt már a vers-olvasás végére érkezett. Így most már minden általam leírt szónak súlya van és becsülete.

De ezt inkább Lukács Gergely Sándorról mondhatom el, akinek az új kötete most nem a rezignáció és az elmúlás fájdalmával íródott, hanem az összegzés és a visszatekintés erejével. Érdemes ezért alaposan végig olvasni a ciklusokat, e ciklusokat szervező gondolatvilágot. Rögtön kiderül, mi volt a fontos a számára, mit örökített át életéből és mit kíván a jövendőnek megfogalmazni. Amúgy ez lenne a költészet feladata…

Mivel létezésének első percétől a vidék, de még inkább a táj, a természet határozzta meg mindennapjait, és a természetben végzett munka, úgy hiszem ezt kell tartanunk kötete legerősebb üzenetének. A táj és az ember eltéphetetlen, oda- s visszahatásokban kölcsönös és gazdag érzelmi kapcsolatának lírai megfogalmazását.

Mintha egy nagy falusi búcsú körhintáján ülnénk, s az felrepit bennünket jó magasra s körbe látunk a teljességen. A tájon, az abban létező és dolgozó emberen, a természetnek az évszakok színeit és hangulatait-lelket gazdagító látványán, a családon, s azon belül is kiemelten az anyát ismerjük meg, a feleség lép elénk messziről és mellé csatolva gyönyörű, hitvesnek szánt vallomások, s mikozben a körhinta csak forog és forog, az egész sokszínűségből egy erős kontúrú kép bontakozik ki a haza képe.

Annak a hazának, amelyhez való hűségét megvallja a költő. Nem kis dolog ez 2014 Magyarországán. Nem a megvallás, hanem a hűség. Akár könkrétságában létező, akár lélekbeli hűségről van szó.

Lukács Gergely Sándor nem is lehetne más, nem is tehetne mást. Rövid, szaggatott ritmusú sorokban írt versei mintha egyfajta imává állnának össze. Ősi népi imádságokká, ráolvasásokká, bűbájt bocsátó szép szavakká. Gyermekkori mondókák rímjátékaitól a filozófikus töprengések sorozatáig terjed az a lírai én-helyzet, amelynek költő lenyomatát most kézhez kapja az olvasó. Amelynek közepén maga a költő áll, aki nem győz csodálkozni a létezés megismételhetetlen csodáján.”

Praznovszky Mihály