Verseim elé ide idézem Dr Praznovszky Mihály irodalomtörténésznek, a Petőfi Irodalmi Múzeum nyugalmazott főigazgatójának véleményét haikuimról:

„Lukács Gergely Sándor haikut ír. Lehet, hogy a legjobb műfajt találta meg a számára most a legfontosabbnak kimondására, hogy az életnek kezdete és vége is van! S mind a kettő fájdalommal jár. Vagy belenyugvással. Ez utóbbit érzem a haikuit olvasva. A visszatekintést, a számvetést, a rezignációt. És a belenyugvást.

A költő sorra vesz mindent, ami számára fontos volt. Vagyis a létezés egészét. Mindezt beleszorítva a haiku mágikus szabályaiba. Így válik ez a szívet szorító költészet mesterségbeli bravúrrá is. Hiszen tizenhét szótag áll rendelkezésére, hogy elmondja: vissza kell néznem önmagamra, hogy lássam magam előre. S ebből az időbeli, térbeli szembesülésből lépnek elő a köddé vált emlékek a tájról, a szülőföldről, a gyermekkorról, a hitvesről. Ebbe a képbe belefér a biztonsággá szilárdult szerelem s benne van maga a nemzet, amely nem politika, hanem a lét kerete Lukács Gergely Sándornak. A haza, amely nem jelszó, hanem eredendő érzelem. S mindenekelőtt szól az apáról és az anyáról, a testvérről, akik a föld alatt és a föld felett már eggyé váltak az örökké valósággal, az emlékkel, az idővel. Mert minden haiku az időről és a sorsról szól.

Tizenhét szótag. A szavak könnyedén repülnek, pedig hatalmas súlyokat hordanak. A költő láttató erővel fogalmazza meg a legfontosabbat: belső számvetését önmaga idejével,az időskor áldásával és a befejeződés tényének biztosságával. Ezért érezni a hangulatát az elmúlásnak. A költő szeretne, de nem tud az időnek gáncsot vetni. Szép és férfias költészet ez, a visszafojtott érzelmeké, a villámként kitörő felkiáltás az elkerülhetetlen ellen, vízcseppenként hulló szavak, amelyeknek ki kellene vájnia a múlandóság kőszikláját.

A haiku lényege a képekben való gondolkodás, a hangulat, az élmény megragadása.

Így lesznek Lukács Gergely Sándor haikui valóban remeklései a műfajnak.

Ez az örökérvényű műfaj így válik egy kortárs magyar költő révén a költészet egyetemességének és folyamatosságának bizonyítékává.

Praznovszky Mihály”