A közös jövőnkkel alig foglalkozó rettenetes médiazajban elvész a lényeg, pedig késlekedése miatt a FöldNépének legfeljebb 15-20 éve maradt arra, hogy összefogjon a fegyverkezési őrület által elődézhető Földégés, a túlnépesedési tragédia, a természet visszafordíthatatlan mértékű elpusztítása és a klímakatasztrófa megakadályozására, vagyis civilizációnk megmentésére. Ahhoz, hogy megmentsük a civilizációnkat össze kell fognunk. Az összefogás szervezeti kerete a Föld minden Népét befogadó Föld Köztársaság és a létrehozandó nyolc Unió. A Gondolat Kiadónál megjelent Föld Köztársaság című könyvemben részletes leírását adom a súlyos kihívásokkal terhelt helyzetünknek, az összefogás halaszthatatlan voltának és konkrét javaslatokat teszek arra, hogy miképpen kell az önmagunkat megmentő összefogást megvalósítanunk. A tét sohasem volt ilyen nagy a FöldNépe számára, mert ami kockán forog az Hamletet idézve: lenni, vagy nem lenni.
Rubik Ernő (2020) szerint „Többek között az tesz emberré, hogy képesek vagyunk előre látni és tervezni, és nemcsak megvalósítjuk ezeket a terveinket, de optimalizálni is tudjuk azokat.”
Csaknem 700 éve írta Giovanni Boccaccio „… a nagy dolgokat semmivé foszlatja a széthúzás, ám a kicsinyek is végtelenül nagyok lehetnek, ha egyetértés uralkodik.”
Victor Hugo figyelmeztet: „Fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körül vegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer az által, hogy hasznossá válik.”
Könyvem írásakor az volt a törekvésem, hogy a jövőben élő FöldLakó szemével szemléljem a jelent. Hogy fellépjek a jövővel szembeni közöny ellen, és az önáltatás ellen, amely szerint semmin sem változtatva is elérhetjük a célunkat az emberi civilizáció, vagyis a FöldNépének megmentését. Pedig úgy tékozoltuk és tékozoljuk a föld kincseit, mintha nem lenne holnap. A rossz hírem az, hogy ha nem változtatunk nem is lesz holnapunk. Megveregethetjük a saját vállunkat: ezt is megoldottuk.
Pedig a helyzet az, hogy nem hallgatható tovább a szembenézés a FöldNépe jövőjét veszélyeztető, legégetőbb kihívásokkal. Mert ha rövid időn belül nem változunk meg, akkor mi leszünk azok, akik sehová sem érkeznek meg.
Victor Hugo azt írta: „Egy hadsereg inváziójának ellen lehet állni, de az eszmék inváziójának lehetetlen.”
Ilyen régi-új eszme a FöldNépeinek összefogása. Munkámmal ezt kívánom szolgálni és annak megvalósulását közelebb hozni.
Célom eléréséhez segítségül kívánom hívni a megértő képzeletet (Braudel), hogy az előttünk álló óriási kihívásoknak képesek legyünk megfelelni. Mert az, amit eddig megvalósítottunk az nem lesz elég a FöldNépe túléléséhez.
Már évtizedek óta az a helyzet, hogy az eget nézve élvezzük a lebegést, miközben egyre gyorsuló sebességgel zuhanunk. Ahhoz, hogy a csattanás előtt kinyíljon az ejtőernyőnk a környezetet és az emberi életet védő törvények haladéktalan megalkotására és a Föld minden országában való hatásos alkalmazására van szükség. Demokráciákban ezzel a módszerrel szokás a túlfogyasztó, pazarló, önző ösztön ellenében érvényesíteni a magasabb rendű közjót. Ezek után már csak az a kérdés mely kormány szakértői csapata dolgozza ki, és mely parlament vitassa meg és szavazza meg a FöldNépét megmentő törvényeket? Nos, könyvem erre (is) javasol megoldásokat: az Országok, a megszervezendő Uniók és a Föld Köztársaság összefogása révén lehetséges csak a megmenekülésünk.
Ha a jelenlegi és várható drámai helyzet megengedné azt, hogy iróniával közelítsük meg, akkor azt mondanám végre eljött az az idő, amikor az ember notórius ellenség keresése végre célba érhet, ugyanis megvan mindannyiunk ellensége, vagyis mi magunk. Mert a Földön élő ember jelenét és jövőjét, mindenkit megelőző tempóban az ember veszélyezteti, pontosabban az ember kapzsisága a természet javainak kizsákmányolásában, és mértéket nem ismerő uralom vágya a természet fölött.ohan Huizinga (5) szomorúan állapítja meg: „Az emberi kultúra még mindig menekülne maga elől, a kiműveletlenség iránti végtelen honvágy nem szűnik.”
Vajon képesek vagyunk a történelem tanulságait a jövőnk alakításában hasznosítani? Johan Huizinga az ezzel kapcsolatos nehézségeinket a modern kor túl sok motivációjával magyarázza. „Ahogy az emberiség járja, csak járja útját a századok során, és finomodik a történettudomány, úgy lesz mind gazdagabb és sokszínűbb az emberiség emlékezete, a történelem, amellyel, akarja vagy sem, számolnia kell. Míg a reneszánsztól kezdve, sőt, már korábban is, egészen a 19. századig négy-öt fő motiváció uralta – sőt, nemritkán igézetében is tartotta – a kultúrát, addig a mi korunk húszat, harmincat, de ha tetszik, még több ilyet ismer. Mindez azzal jár, hogy ezt a mi mostani jelenünket, történeti érzéke hiába mégoly fejlett, kevésbé határozza meg a történelem, mint amennyire a korábbi szegényesebb és egyoldalúbb időszakokat meghatározta.” Nem gondolom, hogy a motivációinkat vissza kellene „szegényíteni” a 19. századi szintre, de azt ajánlom magunknak, hogy a fontossági sorrenden sürgősen változtassunk. Kerüljön be a legfontosabb három motiváció közé a civilizációnk megmentése.
„Sok nehéz könnyes jóslás évadján” (Ady Endre) írom ezeket a sorokat, miközben még mindig hangosabbak azok, akik minden emberi felelősséget letagadnak. Adyval szólva azt tapasztalom, hogy
„Itt mindenkinek utolsó tor int.
Itt mindenkit temető-láng vakít,” (7)
Pedig itt és most az a kérdés: összefogunk vagy megsemmisülünk, mert bizony mondom egyetlen esélyünk az összefogás.
Minden okunk megvan az összefogásra, mert olyan bolygón van szerencsénk élni, amelynek párját eddig még nem találtuk meg az Univerzumban. A mi Földünk liget, az Ember pedig lehetőség.
Aki további részletekre is kíváncsi az kérem olvassa el a következő heti blogomat és/vagy vásárolja meg a Gondolat Kiadónál megjelent Föld Köztársaság című könyvemet. De arra is lehetőség van, hogy a nagyobb könyvtárakban bele olvasson a könyvbe.
Következő blogom témája: FöldPolgárok, Földpatriotizmus
Köszönöm, hogy velem tartott, a jövő héten is várom a találkozást
Lukács Gergely Sándor
Legutóbbi hozzászólások